Hajnali kesze-kusza gondolataim között találtam a következőket.

Nagyon jó könyv. Idős emberek mesélnek benne, életről, halálról. Mindarról amit megéltek , ahogy megélték. Na nem a gomolygó, viharos történelemről, csak a maguk egyszerű kis életéről.

Az emberek, ha sokan vannak bátrak, erősek, de hülyék.

Mindannyiunk közös új barátjával M.I.hállyal elmentem táncházba.

Azt mondta nekem annak idején a Főtáncművész képző Főintézmény egyik híres nagytekintélyű korrepetítora….

Valami egyszerű ugrós motívumot gyakoroltunk orrvérzésig, vonaltól vonalig újra és újra. Aztán jött valami bukós nővel együtt ugyanígy.

Játszik a banda. Az első sorokban boldogok a lányok. Énekel, pózol, mutogat a kackiás bajszú, pitykegombos csávó.

M.I. van!... Mit M.I.van? M.I. az hogy M.I.van? M.I.t nem értesz? Mostantól M.I.van, és M.I. lesz M.Í.g a világ világ. Sőt mostantól azt is M.I. mondja meg, hogy M.I. volt, és te ki vagy. Ez lett! M.I.lett!

Szakmásodás a művészet halála…..szokta mondani jeles, nagytudású barátom. Mi tagadás, minél többet jut eszembe ez a mondat annál inkább egyet kell értenem. A Legnagyobb halál azonban azt hiszem a konformizmus. A minden áron struktúrába illeszkedni akarás kétségbeesett, sürgető vágya. Mellesleg soha jobb világot ehhez a mainál. Ennél a közösségi...

Többnyire nem eléggé művelt, nem eléggé intelligens, nem eléggé tehetséges, ellenben eléggé nagypofájú, és eléggé erőszakos emberek generációkon keresztül tanítanak ostobaságokat kiszolgáltatott, tudatlan gyerekeknek és fiataloknak, olyanoknak, akiknek már a szüleik , és talán már a nagyszüleik sem ismerték mindazt, amit most beléjük szeretnének...