Nagy arc, szűk mellény
Játszik a banda. Az első sorokban boldogok a lányok. Énekel, pózol, mutogat a kackiás bajszú, pitykegombos csávó.
Szomorúan állapítom meg, hogy ők már a sokadik generáció, amelyik lecsúszott a nagy rocklegendák korszakáról, így hát maguknak kell összebarkácsolniuk valami hasonló életérzést. Most épp "népiben"... lilában, zöldben vagy hupikékben.
Nézem a főfolk főműmájert, és azon gondolkodom, hogyan tud ezzel a mellrezonancia nélküli, helyenként zárlatos generátor hanggal és ezzel a középszerű, álnépi-modern katyvasszal mámoros csápolásra bírni embereket a nézőtéren. Igaz, a frontvonalat zömmel kellőképpen bódult tinilányok adják… de akkor is.
Aztán rájövök: ugyan már! Nincs ebben semmi extra. Hiszen mindenhol, minden hétvégén több százan, több ezren csápolnak bárkinek. Mindenkinek elsöprő sikere van. Mindegy, ki az, mindegy, mit csinál, mindegy, milyen műfajban. Taps, ováció! Többnyire a jegyár és a büfészámla függvényében.
A lényeg a csápolás, maga a mámor. A boldogság, amit legyártanak saját maguknak a jegyükért cserébe. Na meg hogy a csajok a fiúk nyakába ülhessenek, sört locsolhassanak, és együtt ordíthassák a többiekkel a valamit, aminek tudják is a szövegét, meg nem is. Buli legyen!
Vajon a hátsó sorokban is tudja mindenki, hogy pontosan ki van a deszkákon?
Mindegy. A lényeg, hogy kint legyen a "rohadtul jól éreztem magam a kurva nagy buliban" poszt. A színpadon lévők meg pózolhatnak tovább a soha nem látott, világraszóló siker boldog önámításában.
"Otthon vagyunk, és ráérünk!" – szokta idézni nagy tudású barátom. Valóban. Sőt: itthon vagyunk, jól élünk!
Hiszed vagy sem, minden hétvégén mindenhol a "legyen minden fa tövében fesztivál" életforma sikerét látod.
Csinálj bármit, ott fent a színpadon csupán ehhez statisztálsz.
Szóval csak csínján azzal a bajusz zsírral!
Nem kell nekünk óceán,
Van itt ezer kisleány,
Régi képet szkennelünk,
Fürdőkád a tengerünk.
...kesangyalom