Zenés mesterség

Mikor énekeljen a színész? Na jó pontosítok, megelőzve az ,,akkor ha tud" tipusú vicces válaszokat. Szóval egy adott darab egy bizonyos pontján mi indokolja, hogy a színész dalra fakadjon? Hogy az ékesszólást félredobva, nagy levegőt véve egyszer csak dimenziót váltson, úgy hogy a néző azt a legnagyobb természetességgel elfogadja?

Legendás rendező kérdezte ezt növendékeitől, bent rekesztve a levegőt megannyi nagyreményű tüdőben. Volt aki kapisgálta a választ volt aki nem. Persze végül mindkettőből rendező lett, az egyikből hálisten a másikból jajistenem. A mester válasza a következő volt. Akkor fakad dalra a színész ha az adott jelenetben- és a színészben persze-annyi minden feszül már, hogy a dolog szóban tovább nem folytatható. Amikor a helyzetet szavakkal nem lehet már megoldani de valahogy mégis meg kell. Na akkor fakad dalra a színész! A jó darabban a jó színész jó rendezésben. Odáig kell eljuttatni az eseményeket. Ez a feladat.

Az életben persze ehhez ősidőktől kezdve nem kellett rendező, hiszen maga az élet a szakma legjobbja.

Az a gyanúm, hogy így született a tánc is. Amikor az ember, többnyire megfelelő zenei hatásokra zsigerből mozdulatra fakadt. Ágyékkötős pigmeustól adatközlő paraszt bácsiig, báli piperkőctől diszkópipipi babáig. Szóval amikor a gerinc, a szív, meg a tüdő felránt a székből. Néha persze a máj, meg az epe. Mindegy, ha így történik az hiteles és el vagy fogadva. Ha nem akkor csak bohóc vagy és műmajom. Elő a zsigerekkel!

Ha a fentiekből amúgy nem lenne világos, így születik a koreográfia is. A koreográfia mint valódi és érvényes színpadi műalkotás. Gerincből és zsigerből. Szív, tüdő, máj, epe.

Ha szerencsés vagy egyszer majd rádöbbensz, hogy minden más... kuka.