Mikszáthos
Nagyanyám mesélte, hogy réges régen a faluban volt egy ember aki nagyon szépen tudott tárogatózni*. A nevére nem emlékszem. A domboldalban volt a háza, estefelé kiállt a tornácra és rázendített. Fújta amit tudott, úgy amilyen kedve volt, a vasváritól a takarodóig. De legszebben a doberdósat fújta, mert ,,ná ázt oszt Jááj de szépen fútta!".
Az egész falu hallotta és részben dúdolta is jöttében mentében, miközben az esti ház körüli munkákat végezte. Akkoriban se televízió, se rádió. Ennyi volt a napi zenei élmény, meg a jó hangú Jancsi kántor a templomban.
A tárogató hangjára dúdolva ment a fejés, a seprés, a vacsora készítés. Egészen addig míg ez az ember meg nem halt. Akkor aztán csend lett. De csak egy darabig. Mert a temetése után az emberek lassacskán újra elkezdtek dúdolni, énekelgetni az esti munkák közben. Eleinte amiket tőle hallottak, aztán ki-ki a magáét. A szomszédok néha meg-megálltak, és együtt ,,danoltak" a kerítés két oldalán.
De lassacskán elöregedett ez a generáció is, egyre halkabb lett az ének az udvarokon.
Jött a rádió az új slágerekkel, de azokat már nem énekelték az öregek, a fiatalok meg inkább csak felhangosították, hogy az udvaron is hallani lehessen. Később meg végképp eljött az új világ. A Sokol rádió. Azt vitték magukkal az istállóba a fejéshez, Hofi Gézástól, rádiókabaréstól.
Ma persze már sehol semmi. Se rádió se tehén. Még jó ha helyenként a robot fűnyíró halk zümmögése váltja fel a stílfűrészek és motoros fűkaszák tobzódását.
Viszonylag gyors folyamat volt, száz év sem kellett hozzá.
Az egyszerű emberek lelkéből öszintén feltörő énektől, a nagy, hazug, de annál hangosabb semmiig.
Vajon meddig volt ezt érdemes kutatni, gyűjteni? Kérdezem ezt tőled ifjú néprajzos, vagy magadat legalábbis annak képzelő a népművészet iránt rajongó barátom. A gyengébbek kedvéért még egyszer:... Meddig volt érdemes?
Amúgy tisztára Mikszáth az egész. Valahogy úgy, valahol arrafelé.
*A tárogató nem a városligeti mutogatós bácsi a nagykabátban, hanem egy hangszer.