Megvilágosodás

Mindenki hülye csak én nem

Emlékszem a pillanatra. Zilált ám tanulságos ifjúkorom hajnalán,egy szép tavaszi reggelen hasított belém a felismerés. A kiváltó okra nem emlékszem,villámcsapás szerű élmény volt…Te jó ég! Lehet hogy az összes ismerősöm,vagy ez az egész város,vagy netán ezen az egész földgolyón…na neee. Szóval elképzelhető hogy valójában mindenki hülye csak én nem?

Gimnazista voltam. Micsoda szerencse- gondoltam. Mennyivel jobb lesz így leélni az életemet mintha csak öreg koromban értenék meg egy ekkora igazságot. Akárhogy forgattam a fejemben a gondolatot,nem volt mese. Igaznak tűnt.

A felismerés biztos tudatában indultam iskolába. Magamat kihúzva, magabiztosan lépdeltem, komoly arccal, a világ sorsán elmélyülten töprengő ember tekintetével. Arcom csak akkor derült fel,amikor a távolban megláttam az előttem lépdelő osztálytársamat az iskola legjobb csaját, a főutca díszét -ő meg a szökőkút- a Sántha Marit.Szantamarííííjá!!! A világ nagy problémái egy pillanatra megoldódni látszottak. Make love not war! (ez megvan?).

Az utcán persze az emberek nem bámultak meg,az anyukák sem szorították meg gyerekeik kezét óvodába menet,hogy jól nézzenek meg mert én vagyok az a bizonyos ember. A Nemhülye. Az osztályterem ajtajában megálltam,s fölényes tekintettel végignéztem társaimon. De semmi, csak a szokásos. Helló,szia,cső,csá,hali. A matek tanár is a tőle megszokott mozdulattal ,rám se nézve osztotta ki előző nap írt röppdogámat. Egyes. Persze hogy egyes. Mitől lenne más, mit tud ez a hülye is a világról! Sebaj az én önbizalmam már a helyén egész nap átható tekintettel és magabiztos mosollyal leplezetlenül néztem Szantamaríjját. A hatodik óra végén csinosan oda is lépett hozzám és a vállamra tette a kezét. Ugye,ugye? Gondoltam magamban és ellenállhatatlan félmosollyal rákacsintottam. De csak annyit mondott : ,,Amúgy tisztában vagy vele hogy mekkora egy barom vagy!"

Oh! Fiatal még, éretlen. Mondjuk pont nem úgy néz ki. Na mindegy, jön még a kutyára dér!

Hazafelé az utcán merő kíváncsiságból jobban megnéztem az embereket. Mennyi hülye! Ha ezek tudnák. De nem, nem tudják. Hiszen rám se néznek ,mindegyik magabiztosan lépdel komoly arccal és olyan tekintettel mintha épp elmélyülten a világ sorsán töprengene. Na ne! Ugye nem? Az nem lehet.Csak nem ezek is azt hiszik magukról hogy…Ó a szerencsétlenek. Mondom én hogy hülyék. Jobb is ha ennyi retardáltnak nem kötöm az orrára az igazságot.

Azóta csak telnek-múlnak az évek. Velük...ezekkel. Viszonylag jól bírom.

Bár néha kicsit önteltek és összeférhetetlenek.

Hommage á K.F. ( ez így megvan?)