Liftboy

Akkor most az tegye fel a kezét aki az általános iskolai énekórákon megtanult szolmizálni.

Tehát nem a zeneiskolai plusz órán, nem otthon az amúgy muzsikáló szülőktől, és nem is a speciális zenei általánosban. Csak úgy simán az énekórán. Megtanult, meg is szerette, és a mai napig időnként leszolmizál egy dallamot ami spontán megtetszik neki. Ja és kézjelekkel is lekíséri. Na lássam! Hol vannak a kezek? Na jó akkor legalább ismer-e valaki ilyen embert? Szóval semmi..sehol egy kéz.

Bezzeg ha azt kérném hogy mesélj egy sztorit az énekórai lógásról, baromkodásról, bénázásról , egymás kiröhögéséről! Kezek egész erdeje lendülne a magasba.

Félreértés ne essék mondhatnám a rajzórát vagy a tesiórát is. Ott sem tanultad meg rendesen lerajzolni azt a nyomorult kockát, meg nem tartottad meg a kézenállást talán még a fal mellett sem. De eltelt az óra megkaptad a jegyet, legalább addig sem a matek képletekkel kellett gyötörni az agyadat. De az énekóránál maradva egy biztos, sem a tanár sem az óra presztízse nem ostromolta az eget, Kodály tanár úr ide vagy oda. Most sem ostromolja. Mindehhez már csak a mélyen tisztelt, kanapélakó apuka legyintése, ajkbiggyesztő vállrándítása kell ha otthon a téma szóba kerül, és le is rendeztük a dolgot több generációra előre.

Kérdésem a következő. Szeretnénk-e hogy nemzeti kultúránk olyan sarkalatos és különlegesen gazdag része mint a néptánc hasonló sorsra jusson? Mert ha igen akkor jó úton járunk. Tegyük csak bátran a tanterv részévé, váltsuk ki vele a tornaórát, adjunk rá érdemjegyet. Ehhez képezzünk értelmezhetetlen mennyiségű néptánctanárt, gyepün innen és pláne túl. Nem baj ha táncszakmailag már csak alkatánál fogva is alkalmatlan arra hogy vonzó mozgásmintát mutasson egy gyereknek. Nem baj ha nulla pedagógiai vénával rendelkezik. És nem baj az sem ha egy közepes erősségű általános iskolában a tanári kar perifériáján kénytelen naponta errodálni saját önbecsülését. Szóval ha ezt akarjuk jó úton járunk.

Viszont ha nem, akkor most s.o.s.-ben kellenne egy megfellebbezhetetlen szakmai tekintélyű okos ember. Nem lelkes, nem erős. Okos! Aki mindenkivel megérteti, hogy a művészeti oktatás egyik területét sem lehet mennyiségi mutatók mentén művelni, értékelni, szervezni. Mint ahogy szintén semmit sem lehet nagyhangú lelkesedéssel beletuszkolni szülők és gyerekek életébe. Az maga a színtiszta kontraproduktivitás. Voltak nagymesterek nem is olyan rég akik vonzóvá tudták tenni ezt a műfajt. Nem kellett toborzó körút, jöttek a fiatalok maguktól pusztán a dolog hírére csillogó szemekkel. Mondhatod hogy változott a világ de ezzel csak nagyvonalúan elhessented a problémát.

Vonzóvá tenni. Ennyi a lényeg. Annak pedig ugyanaz a kulcsa ma is mint évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt. Nem, nem az iskolai regula, nem a díszes oklevél, hanem a személyes varázs. Egész pontosan egy kimagasló tehetségű ember személyes varázsa, aki mélységében érti, de kellő magasságból szemléli a dolgokat.

Egy szó mint száz az itt a baj, hogy a korszakalkotó nagymesterek tanítványaival pár emelettel lejjebb állt meg a,,lift". A tanítványok tanítványairól meg akár szó se essék. Azok az aulában keresik a hívó gombot hóttig. Ahol egyébként vidám, demokratikus káosz és tolongás az úr...de az legalább viseletben zenére.

És ez még mindig nem a legrosszabb. A legrosszabb majd az lesz ha az önbizalomtól duzzadó, szerepzavaros, nagypofájú liftes fiú mindenkit sorba állít és elkezd rendet csinálni. Közel járunk!

Figyellek kiccságó.....