Dilettantó kontáró

Mázlim volt. Sikerült megúsznom egy országos siker álorcájában kisértő biztos művészi és erkölcsi bukást.

Épp egy giga produkció tervei bontakoztak ki a fejemben. Amolyan Szegedi Szabadtéris, úgy kb. 20-30 néptáncegyüttes részvételével. Az lett volna a címe , hogy ,,Szent-Györgyi Albert felfedezi a c-vitamint". Épp ott tartottam, hogy a címszereplő egy dél-alföldi csapássor végén, ott lent a földön meglát egy rothadó paprikát és diadalmasan felemeli, miközben a lányok cirka százötvenen fakanállal a kezükben karikáznak körülötte és a lecsó megkavarásának mozdulatát imitálják. Szóval már épp megoldottam a darab kulcsjelenetét….amikor hirtelen eszembe jutott egy történet melynek néhány évtizede fültanúja voltam..

Nagymester, mi több nagymesternő kérdezte néhány ifjú titántól: El lehet-e mindent táncolni?

Pörögtek az agyak, villogtak a tekintetek, és pillanatok alatt megszületett a lelkes válasz. Igen, mindent el lehet táncolni. Mesterünk hosszas hallgatás után rezignált félmosollyal válaszolt. - Tudják nekem fogalmam sincs hogy mindent el lehet-e táncolni, de azt gondolom, hogy valószínüleg ha lehet sem kell.

Az értetlen pillantásokat a letört lelkesedés gallyainak halk reccsenése kísérte... Merre tovább ifjúi életek? De aztán csillanni látszott némi remény.- Jegyezzék meg , eltáncolni olyan valamit kell amit nem lehet máshogy, más formában megfogalmazni, mi több, szavakkal valószínüleg sehogyan sem lehet. Vagy csak alig.

Ajjaj , nem vagyunk mégsem előrébb, nesze neked műfaj és nemzet mentő eljövendő életmű, agyő igazgyöngy csillogású karrier tervek.

Hiszen e nyúlfarknyi beszélgetés résztvevői közül mindenkinek volt néhány mélyreható bár szerény volumenű ötlete bizonyos dolgok eltáncolásáról. Egyikük épp az Árpád-házi királyok trónviszályait készült színpadra állítani, míg másikuk az Ember Tragédiájában gondolkodott. A legelszántabb ifjú kitekinteni szándékozott a nagyra nőtt magyar rögök közül és már meg is született a próbateremben Pierre Bezuhov gróf belépője a Háború és Békéből egy virtuóz kalotaszegi román legényes formájában, miközben Natasa átellenben csergét sző egy irreális méretű szövőszéken az egész cári hadsereg számára. Mert azt mondanom sem kell hogy mindannyian nem csupán táncban hanem táncszínházban, mi több mindent elsöprő, még soha nem látott (mármint általuk nem látott) néptáncszínházban gondolkodtak.

Tudják mit?-szólt ismét a mester-csinálják! Feltéve hogy valóban tánccal kívánják elmesélni ezeket a piciny, szösszenetnyi történeteket, nem pedig szemforgatással, mimikával, mutogatással, és lökdösődéssel. Továbbá a zsákutcában bolyongás kínos érzését nem készülnek feloldani valamely népszerű, bársonyos orgánumú színművész narrációjával. Ha sikerült majd telefonáljanak.

A nagyszabású gondolatok mély sóhajok kíséretében távoztak a dohányfüstös szoba ablakán.

Látszólag. Mert a lelkes dilettáns egyben türelmes és kitartó is. Kivárja amit ki kell. Hiszen a nagymesterek és az esztétika professzorok is halandóak. Jön még a kutyára dér, lesz még itt honfoglalás néptánc színpadon ahogy dukál keletről nyugatra.

Csak aztán meg ne lepődjön senki, mert utána tatárjárás és mohácsi vész.

/Hát így esett, hogy az aznap esti próba tervét még időben átalakítottam. Végül szerényen maradtam a Jókai összesnél./