A Menyus*

A pultnál ültünk a nézőtéri büfében, s az üvegek mögötti tükörben néztük a lassan szállingózó közönséget. Egy becher, két becher, na jó legyen még egy….

- Figyelj, mennünk kell kezdődik az előadás.- mondtam, miután összebólintottunk a büféssel, aki kis noteszébe új sort kezdett a strigulákkal.

Menyus elmerengett, felhúzta szemöldökét majd rezignáltan megszólalt.

- Te tényleg meg akarod nézni?

Két hónapja dolgoztunk a darabon, és végre eljött a bemutató napja. Mi tagadás, tényleg meg akartam nézni.

- Csak tegnap kétszer néztük végig, aztán átbeszéltük. Nem volt elég? Innentől már nem a miénk. Csakis az övék.-mondta. Aztán feltartott mutatóujjal hallgatózni kezdett…

A darab egy zenés vígjáték volt, és ebben a pillanatban kitört egy hatalmas nevetés.

-Ha ez a poén működik, akkor innentől megvan az egész. Na mehetünk.

Hogy hova azt nem nagyon értettem, mert a bejárati ajtó felé nézett.

-Tudod melyik a legszebb madár? A fácán! Pláne ha arany.

Hát persze. Megvan. Az utca túloldalán srévizavé a söröző.

Egy zlatyi, két zlatyi, sok zlatyi. A végén már csak pohárral bírtuk.

Már beszélgetni sem nagyon beszélgettünk amikor Menyus az órájára nézett.- Itt az idő. - mondta, majd felállt, elindult és útközben fizetett.A kabátommal még bíbelődtem volna, de izgatottan rám szólt.- Nincs idő, most kell elindulni! Pont most!

Átvágtunk az úttesten, beléptünk a színház bejáratán, aztán mintha az elmúlt néhány óra meg sem történt volna kihúzta magát és egyenes léptekkel elindult a nézőtéri átjáró felé. Be a kis ajtón a szűk, sötét folyosóra, fel a lépcsőkön a színfalak mögé ,a díszletek között. Minden sietség nélkül mentünk, de egy pillanatra sem álltunk meg, Ő elől én utána. Már ment a tapsrend. Elmentünk az átadásra váró nagy virágkosár mellett közeledve az első járáshoz, és folyamatosan haladva megérkeztünk a színpadra. Megtorpanás nélkül, egyszerre lépve, pont abban a pillanatban ahogy a fiatal színművésznő karcsú kacsójával felénk intett. Döbbenetes pillanat volt.

Az ügyelő, aki hátul már kétségbeesve keresett minket egy ideje, tátott szájjal nézte ezt az antrét.

Menyus meghajlás közben rám kacsintott. Én egyszerre hüledeztem és pukkadoztam a nevetéstől. Akkor értettem meg, hogy miért kellett pont akkor, pont abban a pillanatban elindulnunk a sörözőből. Ott, a színpadon álltunkban még kajánul odasúgta:

-Tempó, ritmus. Ennyi az egyetem!

Hátborzongatóan, és felháborítóan tehetséges ember volt.

                                                                                                                                                      Hommage á....Sz.M.*